És itt vagyunk. Vagyok.
Vagy többen, néha a fejemben beszélget valaki valakivel, vagy valakik velem, vagy én valakikkel, bár azt nem mindig fejben. Azt néha hangosan is, négy nap alatt öt perces anekdotává sűrűsödött a nyár, szervusz-hogyvagy-énis,teis-jóltelt,eltelt-ittvagyunkésesik,fázunk-rohanok-szervusz!
Ahogy az élet ismét papírdobozokká, szatyrokká és utazótáskákká sűrűsödött, aztán kollégiumi szekrénybe, meg új ágyba bomlott kissé ki, de még mindig folyik a rendezkedés, várjuk az új ismeretlent, mert a régivel már összefutottunk párszor.
Beszélünk, nevetünk, olvasunk, nézünk, eszünk és iszunk, mesélünk, vénnek érezzük magunkat, frissnek és fáradtnak egy újabb év elkezdéséhez. Mindjárt vége, mindjárt kezdődik.
Még mindig félek, de itt most megnyugtatnak azok, akiktől tartok, mindenki túlélte már, én is túl fogom.
Elhalmoznak a lapok, a tudás vágya, a remény, hogy most jobban fog menni, hogy sikerülni fog, az életkedv, az illúzió, de persze morcosan csapom oda a feltörlőt, mikor kiömlik az ebéd, hiába nem számít.
Esik, vagy esett, megáztam, megfáztam, láttam szép pécsi éjszakát, s csúnyát is, ismét beleszerettem a városba, hogy rögtön meg is gyűlöljem, sokat követel és a fene tudja megadja-e, de végül többet is kapsz, ha jó helyen állsz a fa alá.
Majd kiderül, innen egészen úgy tűnik, ismét megérkeztem Pécsre.
PS: A szobám középen, a harmadikon van. A tetőre néz az ablak, ha kiugranék, maximum is a lábam törném el, bár kavicsra esnék.
