Röhej

Olvasom a régi - és meghívással olvasható - blogom régi bejegyzéseit.

Az utolsó 2009. február 25-én esett meg, azóta a feledés homálya emészti.

Visszaolvasva imádom azt a fantasztikusan kreatív, ízes fekete humorral operáló ijedt első éves egyetemistát, aki én voltam.

És gyűlölöm az életem egyes részeit, melyek mai napig nem változtak, és szarabbnál szarabbak lettek...

Mit lehet csinálni?

Az élet szar.

Igen.

És nem lesz jobb.

Csupán idővel olyan rezignáltság vesz erőt fiatal agyunk és lelkünk egészén, hogy ezen dolgok borzalmassága már napi rutinná alacsonyodik elkövetkező napjaink, hónapjaink és éveink sokaságára, meg sem rebben szemünk, ha szemünk láttára ennek-annak átvágja torkát az élet, sőt!!! Az lenne furcsa, ha nem tenné meg.

A legnagyobb baj jelen elmélkedésemmel, hogy nem érzem magam pesszimistának.

Sokkal inkább, mintha realista lennék....

Nők

Voltál már a nő, aki más nők boldogságát alapoztad meg?

Aki lefektette a vörös szőnyeget, de sosem sétált végig rajta?

Aki megvarrta az esküvői ruhát, de sosem öltötte magára?

Aki megfőzte az ínyenc vacsorát, de maga csak száraz kenyeret evett?

S aki mindig tudta, más mit tegyen annak érdekében, hogy érvényesüljön, de önmaga életét nem tudta előrébb lendíteni?

Nos, a példák sora végtelen.

S minden bizonnyal mindannyian ilyen nők vagyunk. Vagy van bennünk egy ilyen nő, valahol mélyen, elbújva, sokaknál soha ki nem törve.

Mondják, hogy minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll. Hát. Bizony, lehet ez így.

És vajon mi van azokkal a nőkkel, akik sikeres nők mögött állnak? Ugyanolyan státuszuk lehet, mint akik férfiakat istápolnak?

Mi, nők előszeretettel istápolunk bárkit. Vagy! Elvárjuk, hogy minket istápoljanak. Esetleg mindkettő egyszerre. De én bizony kevés nőt ismerek, aki szimplán hagyja magát pátyolgatni, mármint a szőrmekabát és az aranyozott gyémántgyűrű hiányában is. Persze vannak butuska lányok (mert valljuk be szívünk mélyére nézve, mind tudjuk: buta emberek léteznek, az evolúció csodái, létezésüket megkérdőjelezni nem lehet, annak okát pedig vérnyomás-karbantartó szempontból jobb nem bolygatni)... Akik hát élnek, ahogy élnek. De ez most itt nem róluk szól, hanem arról, hogy miért érzem azt, hogy a társadalom, sőt a Földgolyó nők kezén nyugszik.

(Az aktív emancipunci ellenes csápolók csápoljanak máshol. Nem vitatom a férfiak érdemeit - a szaporodáshoz mindenképp szükségesek, és igen, ezt a gonosz viccet teljesen direkt szúrtam be öv alá -, ellenben nő vagyok, s létezésem a mai társadalomban alapvetően vitat mindent, amit nőkkel kapcsolatban vitatni lehet. Vannak elvárásaim a férfiakkal szemben, régies, konvencionális elvárásaim, ennek ellenére kiállok magamért, és nem hallgatok, csak mert egy pasi azt mondja: kussolj. Nem akarok világforradalmat - se világbékét -, sem azt, hogy minden férfimunkát nők csináljanak, hogy aztán ők maguk lógathassák lábaikat. Azt szeretném, ha a nőket elismernék és tisztelnék, pont úgy, ahogy meg is érdemlik azt. Pódiumi beszéd vége.)

Nos tehát. Tapasztalatom szerint, rengeteg nő úgy kívánja elérni céljait, hogy más nőknek segít, várva, hogy egyszer majd őt is megtámogatja valaki. Ez viszont sosem jön el, és a végén mindenki szemetesládája és cselédlánya lesz. Vannak, akik nem vágynak nagyra, s ez rendben is van. De aki vágyódik, s mégis maga elé helyez mindenki és minden mást, csakis kizárólag a félelem miatt, az nagyon szánandó (beleértem itt magamat is természetesen, de csak mert tombol az önkritikám).

Rugdosni kell a nőket, hogy ne más falait építsék a házikóhoz, ne más lekvárját főzzék be, hogy meg se kóstolják, és rohadtul ne másnak varrjanak ruhát, ha maguk pedig rongyokban járnak.

Rugdosom a nőket. S elvárom, hogy valaki engem is rugdosson.

És azt hiszem, hogy ez a rugdosás viszi előbbre a világot.

Mert bár nem fizet, sőt, még több dolga lesz tőle az ember lányának, a végén ezáltal lehet a legnagyobbat ugrani.

Azt hiszem, minden értelmes nő egy vagy leginkább több másik értelmes nő rabszolgahajcsára.

És az eredményeket tekintve, ez talán így van jól.

S valahol ott van benned

Annyi mindent elmondanék.

Én nem tudom, hogy működik ez, de a szavak - bár ezredéves történetük van - mégsem illenek.

Ezek a szavak nem is léteznek.

Ha léteznének, tudnék velük bármit is kezdeni.

De a hatásokat hogy a francba írod le?

Azt, hogy a bőrömön koppan az esőcsepp, azt csak én érzem! Te láthatod, van, aki biztos hallja is, de így leírva egyet jelentenek a nemlétezés és a képzelet határmezsgyéjén való tánccal.

Annyi érzést bele lehet sűríteni pár szóba, de leírva ez mind csak hatásvadászat, esetleg unalmas leírás.

Hogy a jó büdös halálba mondjam el, mit érzek, mikor meglátok egy képet? Vagy egy arcot egy filmben, és az a szempár emlékeztet, emlékeztet arra, hogy milyen csodásan csavarodtam én is ujjak köré, simogattam bőrt, mint a langyos víz, megégettem s odafagytam, ha máshogy nem lehetett, de ezt hogy a francba adjam ki?

A vágy, amely egy érintés után sóvárog ki az ujjaim, kezeim bőréből, azt ti, akik olvastok, hogyan érzitek?

Ez az érintés most olyan, mintha álmot érintenék.

Létezik, tudom, hogy van, de eddig sosem esett meg, hiába esett meg minden percben.

A vágy, amikor ott van olyan közel, hogy már bele is marhatnál, a tekintet pedig mágnes, és rohadt kis vasreszelék vagy, már oda is tapadtál, oda is tapadtam, bele a pupilládba, egy frászt.

Sosem láttam a szemed ilyen közelről.

Ezer szemet láttam már ilyen közelről.

Ajkakat milliméterekre a saját ajkaimtól.

Kezeket a kezeimen, szavakat a szavaimban, levegőt a levegőmből.

Te pedig, akiről most éppen írok, nem is létezel.

Ott vagy minden egyes ajakban, minden egyes kék, zöld, barna íriszben, minden mosoly gödröcskéjében, tenyérvonalakban, térdhajlatban, minden fül mögött, a szívekben is ott vagy, jobb kamrákban és bal kamrákban, a hörgőcskékben, sejtfalakban, bennem is ott vagy, de szeretnélek végre egyben látni magam előtt, megbizonyosodni a létezésedről érintés útján.

Nem csak tudni.

Mert hiába tudom, ha nem hihetem el.

Hiába hiszem, ha nem tudom bebizonyítani magamnak.

És amíg nem kerülsz a kezeim közé te kurva, te átkozott, addig figyelem a közeli ajkakat, alig összeérő orrokat, megérinteni igyekvő kezeket, és az összes rohadék tekintetet, amitől vasreszelék leszek.

Remélem sietsz végre.

Talk to Tyra

Nos, lehet, hogy ez túl csajos téma, és fújfúj divatpicsaság, de aki ismer, az tudja, hogy élek-halok a divatért. Persze a jó ízlés határain belül, de jöhet haute couture vagy bármi, csak okozzon vizuális gyönyört, és ne fizikai rosszullétet.

Így eshet meg, hogy nagy America's Next Top Model rajongó vagyok. Hogy is van ez?

Igen, néha megsüketülök a lányok sikítozásától, és van, amikor szánalmasan rosszak, de!! Legtöbbször fantasztikus fotósok fantasztikus képeket alkotnak. Számomra leginkább fotótechnikailag izgalmas a sorozat, no meg elég sok kiváló tervező illetve fotós neve elhangzik, akiknek érdemes később utánajárni.

Lényeg a lényeg: imádom az ANTM-et, és a kedvencem az egész bagázsból nem más, mint az egész szülőanyja:

Tyra Banks.

Nos igen, a földkerekség egyik legszebb nőjének tartom (Angelina Jolie a másik kedvenc :)), plusz mindemellé még a személyisége is elragadó.

Szóval beszúrok egy linket, melyen keresztül eljuthattok Tyra oldalára, hogy ott mindenféle divatbizgentyűkkel üthessétek el az időt. A link alatt rövid videók találhatók, melyekben válaszol pár commentre, s ezt baromi kedvesen teszi. :)

Tehát Talk to Tyra!!

És befejezésül pár kép, csak hogy értsétek, miféle szépségről is beszélek.

Akit még elragadó személynek tartok az ANTM-ből az André Leon Talley, az egyik zsűritag.

Oké, most elmegyek aludni!!! :))

St Trinians Theme By Girls Aloud

A Föld egyik legszórakoztatóbb filmje, állítom. Most néztem meg a második, az sem kevésbé rossz.

Kifejezetten jól dizájnolt ruhák és csajok, komolyan, kevés ilyen jó stílusú film van.

Rupert Everett pedig hihetetlen nőként, nem egy hollywoodi filmszínésznőt kenterbe ver.

Bárki bármit mondd, ez a film mindenképp kedvenc.

A zene meg 3 napja szól egyfolytában, és nem tudom megunni mégse.

Ez sokat elárul, azt hiszem.

Egy zacskóval vettem

Ha láttál már rossz éjszakát, képzeld el.

Amikor a lelked és a fizikumod megszakad, az elméden hasadás keletkezik, a levegő sűrű savnak érződik, a füledben pedig csak mindezt súlyosbító muzsika zúg...

Na egy ilyen éjszakát képzelj el.

Miután végigmarta arcodat megannyi krokodilkönny, elméd önmagát megtépve az öntudatlanságba hull, s már az öntudatlanság is lázad, mikor átveszi az irányítást a képek fölött, a vetítő forog, hiába alszik a gépész, csukott szemmel is van, aki nézze.

Néha a saját tested zajára riadsz fel, ahogy hányja-veti magát meg zörög ott belül, kínoz, hiába tudja, hogy nem érzed, percenként elalszol, percenként feleszmélsz. Sosem alszol, mindig alszol. A fél percekben álmodsz is.

Várod, hogy keltsen a nap, az óra, a reggeli betontörő csilingelése.

Az agyad ébreszt.

Bárcsak ne ébredtél volna.

Nincs vége. Sosincs vége.

Az öltözés mintha meg sem történt volna, a tükörben valami ijesztő kísértet, két szeme nagy, arcra tetovált Michelin-figura.

A buszon leküzdenek, de fel sem tűnik, mintha nem a te bordáid közé könyökölnének, pedig azt teszik. Aztán lelöknek, a liftajtó a mentsvár-kávédon röhög, s táncol, koffein ivódik a kabátujjadba és a kézfejed hideg bőrébe. A helyzet mulatságán már az arcod is nevet, a könnyek már fel sem tűnnek, a folyosók meggörbülnek és rájössz, hogy a tetőn állsz, alattad pont annyi emelet, amennyi elég egy biztos halálhoz.

Instant, zuhanó test a levegőben megkeverve, betonon oldva.

Az ég kék, alján narancslevet borított ki az őszi reggel, a levelek még küzdenek, még mindig minden küzd, de a tél, na az már megette belülről ezt az egészet.

Fáj az agyad és a lelked, a tested, minden lét-porcikád, ez van, fáj az élet.

Nem vagy egyedül.

Nem vagy ostoba.

Nem vagy éhező, hajléktalan, megkínzott, tragédiákkal terhelt, csak szánalmas.

Mindened megvan, mégis elvesztél.

Mégis mit tudsz kezdeni az önfájdalmaddal, ha mindig visszatérsz a tető szélére a zacskós haláloddal?

Bijou - Tánc