Amikor a lelked és a fizikumod megszakad, az elméden hasadás keletkezik, a levegő sűrű savnak érződik, a füledben pedig csak mindezt súlyosbító muzsika zúg...
Na egy ilyen éjszakát képzelj el.
Miután végigmarta arcodat megannyi krokodilkönny, elméd önmagát megtépve az öntudatlanságba hull, s már az öntudatlanság is lázad, mikor átveszi az irányítást a képek fölött, a vetítő forog, hiába alszik a gépész, csukott szemmel is van, aki nézze.
Néha a saját tested zajára riadsz fel, ahogy hányja-veti magát meg zörög ott belül, kínoz, hiába tudja, hogy nem érzed, percenként elalszol, percenként feleszmélsz. Sosem alszol, mindig alszol. A fél percekben álmodsz is.
Várod, hogy keltsen a nap, az óra, a reggeli betontörő csilingelése.
Az agyad ébreszt.
Bárcsak ne ébredtél volna.
Nincs vége. Sosincs vége.
Az öltözés mintha meg sem történt volna, a tükörben valami ijesztő kísértet, két szeme nagy, arcra tetovált Michelin-figura.
A buszon leküzdenek, de fel sem tűnik, mintha nem a te bordáid közé könyökölnének, pedig azt teszik. Aztán lelöknek, a liftajtó a mentsvár-kávédon röhög, s táncol, koffein ivódik a kabátujjadba és a kézfejed hideg bőrébe. A helyzet mulatságán már az arcod is nevet, a könnyek már fel sem tűnnek, a folyosók meggörbülnek és rájössz, hogy a tetőn állsz, alattad pont annyi emelet, amennyi elég egy biztos halálhoz.
Instant, zuhanó test a levegőben megkeverve, betonon oldva.
Az ég kék, alján narancslevet borított ki az őszi reggel, a levelek még küzdenek, még mindig minden küzd, de a tél, na az már megette belülről ezt az egészet.
Fáj az agyad és a lelked, a tested, minden lét-porcikád, ez van, fáj az élet.
Nem vagy egyedül.
Nem vagy ostoba.
Nem vagy éhező, hajléktalan, megkínzott, tragédiákkal terhelt, csak szánalmas.
Mindened megvan, mégis elvesztél.
Mégis mit tudsz kezdeni az önfájdalmaddal, ha mindig visszatérsz a tető szélére a zacskós haláloddal?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése