Nők

Voltál már a nő, aki más nők boldogságát alapoztad meg?

Aki lefektette a vörös szőnyeget, de sosem sétált végig rajta?

Aki megvarrta az esküvői ruhát, de sosem öltötte magára?

Aki megfőzte az ínyenc vacsorát, de maga csak száraz kenyeret evett?

S aki mindig tudta, más mit tegyen annak érdekében, hogy érvényesüljön, de önmaga életét nem tudta előrébb lendíteni?

Nos, a példák sora végtelen.

S minden bizonnyal mindannyian ilyen nők vagyunk. Vagy van bennünk egy ilyen nő, valahol mélyen, elbújva, sokaknál soha ki nem törve.

Mondják, hogy minden sikeres férfi mögött egy erős nő áll. Hát. Bizony, lehet ez így.

És vajon mi van azokkal a nőkkel, akik sikeres nők mögött állnak? Ugyanolyan státuszuk lehet, mint akik férfiakat istápolnak?

Mi, nők előszeretettel istápolunk bárkit. Vagy! Elvárjuk, hogy minket istápoljanak. Esetleg mindkettő egyszerre. De én bizony kevés nőt ismerek, aki szimplán hagyja magát pátyolgatni, mármint a szőrmekabát és az aranyozott gyémántgyűrű hiányában is. Persze vannak butuska lányok (mert valljuk be szívünk mélyére nézve, mind tudjuk: buta emberek léteznek, az evolúció csodái, létezésüket megkérdőjelezni nem lehet, annak okát pedig vérnyomás-karbantartó szempontból jobb nem bolygatni)... Akik hát élnek, ahogy élnek. De ez most itt nem róluk szól, hanem arról, hogy miért érzem azt, hogy a társadalom, sőt a Földgolyó nők kezén nyugszik.

(Az aktív emancipunci ellenes csápolók csápoljanak máshol. Nem vitatom a férfiak érdemeit - a szaporodáshoz mindenképp szükségesek, és igen, ezt a gonosz viccet teljesen direkt szúrtam be öv alá -, ellenben nő vagyok, s létezésem a mai társadalomban alapvetően vitat mindent, amit nőkkel kapcsolatban vitatni lehet. Vannak elvárásaim a férfiakkal szemben, régies, konvencionális elvárásaim, ennek ellenére kiállok magamért, és nem hallgatok, csak mert egy pasi azt mondja: kussolj. Nem akarok világforradalmat - se világbékét -, sem azt, hogy minden férfimunkát nők csináljanak, hogy aztán ők maguk lógathassák lábaikat. Azt szeretném, ha a nőket elismernék és tisztelnék, pont úgy, ahogy meg is érdemlik azt. Pódiumi beszéd vége.)

Nos tehát. Tapasztalatom szerint, rengeteg nő úgy kívánja elérni céljait, hogy más nőknek segít, várva, hogy egyszer majd őt is megtámogatja valaki. Ez viszont sosem jön el, és a végén mindenki szemetesládája és cselédlánya lesz. Vannak, akik nem vágynak nagyra, s ez rendben is van. De aki vágyódik, s mégis maga elé helyez mindenki és minden mást, csakis kizárólag a félelem miatt, az nagyon szánandó (beleértem itt magamat is természetesen, de csak mert tombol az önkritikám).

Rugdosni kell a nőket, hogy ne más falait építsék a házikóhoz, ne más lekvárját főzzék be, hogy meg se kóstolják, és rohadtul ne másnak varrjanak ruhát, ha maguk pedig rongyokban járnak.

Rugdosom a nőket. S elvárom, hogy valaki engem is rugdosson.

És azt hiszem, hogy ez a rugdosás viszi előbbre a világot.

Mert bár nem fizet, sőt, még több dolga lesz tőle az ember lányának, a végén ezáltal lehet a legnagyobbat ugrani.

Azt hiszem, minden értelmes nő egy vagy leginkább több másik értelmes nő rabszolgahajcsára.

És az eredményeket tekintve, ez talán így van jól.